Amikor már tudtam, hogy Kocsmaturista leszek, elképzeltem, hogy milyen lesz majd élesben idegen városba menni. Elgondoltam, hogy befészkelem magamat pár napra. Nappal teszem a dolgom, és amennyire tudom, felfedezem a várost, este meg kocsmatúrára indulok, mintha csak otthon lennék. Valahogy mindig Debrecent képzeltem el ehhez, pedig nem ismertem, nem kötődtem hozzá. Talán pont ezért.
Az egyetlen tapasztalatom a második legnépesebb magyar várossal az volt, hogy egyszer, 2003-ban még antialkoholistaként interjút készíteni mentem Fogarasi Árpáddal a házi atombunkeréről, és a debreceni vasúti átszállásnál a többiek valami sújtás kocsmában füles Borsodis korsókat emelgettek. Bár lenne megmondhatója, hogy melyik volt az a hely. 2017 februárjában már azért tértem vissza, hogy Szakál Úrral találkozzak (ITT olvasható). Nem voltam már antialkoholista, Kocsmaturista voltam.
Szerencsére sokan voltak a szent ügyem segítségére. Zolit a Couchsurfingen kerestem meg és nyitott volt, hogy mellém álljon a küldetésben. Első este nála szálltam meg. A program részeként önfeláldozó kocsmai idegenvezetésben részesítettek Pali barátjával a városuk általuk jól ismert utcáin. Mivel én sötétedés után érkeztem, a várossal való ismerkedés csak követte a kocsmáival való ismerkedést. Jobban szeretem fordítva, amikor már ismertebb keretbe tudom helyezni a kocsmaélményeket, de nem vagyok én rugalmatlan. Ez volt az első alkalom, hogy egy egész este vezettek valahol a helyiek, és irgalmatlan jó móka volt. Mindaz, amit hozzámeséltek a helyekhez, ahogy egymás között emlékeztek, kontráztak a sztorikkal, forradalmi élmény lett. Elméletben már kiötölt, de gyakorlatban először itt próbált formája volt a Kocsmaturistáskodásnak.
A hasonló keretben telt második éjjelért, a “Kevert klánnak” lehetek hálás.
Eleve felért plusz egy fröccsel az agyamnak a tudat, hogy a Kevert egy létező vezetéknév Magyarországon. Ugye mindenkinek megvan lelki szemei előtt a Kevert likőr, ikonikus nemzeti ékünk? Aztán Isten még egyet kacsintott és fitogtatta példás humorérzékét ezzel a “baldachinnal” a vendégágyam felett.
Feri és barátja, Jani szintén nagyon kitettek magukért hogy sokféle arcát mutassák meg Debrecen kocsmaéletének és ez derekasan sikerült is. Ebbe beletartoztak a kocsmák közötti városi mesék is, hogy milyen volt régen a piac és a pecsenyesütő, hogy hol lehetett valóban pulykakast venni, hogy hogy alakult át a város az utóbbi időkben. Kocsmák terén nekik már nehezebb dolguk volt, hiszen az első napi duó már játszott ki olyan kártyákat, amikre ők is készültek: például Roncs, Fácánkakas.
Szerencsére a teljes skálára láttam példákat, a lelakottabbaktól a menőbbekig. Harmadik és negyedik napon már önállóan közlekedtem és sorra pipáltam ki azokat az ajánlásokat, amiket a városlakóktól kaptam. Még így is szép hosszú listám maradt legközelebbre. Debrecen büszke lehet a kocsmái mennyiségére és sokféleségére. Mint tudjuk a magyar kocsmatörténelemnek is megvan a maga tatárjárása és török inváziója, méghozzá a kocsmai nyerőgépek felszámolása és a cigizés száműzése az utcára. Főleg a vidéki városok és Budapest kijjebb eső kerületeinek kocsmaközönsége hangos a mai napig a gyásztól és megnemesítő nosztalgiával visszahangozza az ezeknek áldozatul esett régi kocsmák neveit. Szerencsére Debrecenben így is sok kocsma maradt, amik mindenfelé látványosan színesítik a városképet, pedig több városrészt bejártam, valahol egészen a széléig.
És tisztelet a kivételnek, az átlagos kocsmaszínvonal is egészen magas! Ráadásul úgy éreztem magamat, mint Super Mario a bónuszpályán, annyiféle kocsma volt ott.
Az ott töltött négy nap alatt, belefutottam a lenyűgöző és hatalmas romkocsmán kívül, modern gasztrokocsmába,
belevaló rockerkocsmába,
sportszurkolói klubba, pár régi, retró kocsmába (pl. Kislépcsős), egészen extrémekbe is,
nyüzsgő egyetemista kocsmába,
kézműves sörözőbe,
csavarosan újragondolt hagyományos borozóba (Egri borozó), lakályos külvárosi törzsvendégkocsmába
és házi sörös kellemesen modernebbre felhúzott kiskocsmákba, például Al Capone, Svejk vagy az a pár, ahol a Jakab sör világos és barna nedűjét kínálják.
Mielőtt belekezdek a részletesebb taglalásba, mindenképpen kiemelem, hogy Magyarországon, vidéken korábban még nem láttam erre példát, hogy egy városnak ennyire egyértelműen kirajzolódó kocsmautcája legyen, Debrecenben viszont nem fér kétség a Simonffy utca mibenlétéhez.
A mai formájában nagyjából 4-5 évesnek mondták, de azóta bírja is szusszal. Még februárban, nem teraszos időben is látványosan pulzál ott az élet, villámlik a kirakatok mögött a vendégsereg. Péntekről szombatra virradóan az emberek amúgy is csapatostól tobzódtak az utcákon, körökben álltak vagy széltében-hosszában bandukoltak.
Az “idegenvezetőim” nem is értették, hogy miért csodálom vagy sokallom ezt. Ők talán nem is tudják, hogy kisebb városokban az övékéhez képest mennyire hallgatag tud lenni az éjszakai élet. Debrecen viszont egyéb szembeállított települések melegebb hónapjainak közterületi pezsgését is lenyomta ezzel a sima februári péntekkel. Cserébe a vasárnap este-éjjel viszont ijesztően síri halott volt, 11 környékén már nem volt nyitva semmi, se kinn se benn, kocsmatúra helyett akkor lukra futás-túrát tartottam. A szombat délután is nagyon csendes volt, mintha vasárnap ebéd után lettünk volna, az otthonokba zárt kajakóma idején. Talán a február volt az oka.
Összességében viszont megmutatkozott Debrecenről, hogy lélekszámra a második legnagyobb város. Rendre jelen voltak eddig csak Budapesten elcsípett üzletláncok: DiVino, Wasabi, Frei, Kolbice vagy a bárhova azért nem McDonald’s-i természetességgel jutó amerikai franchise-ok, mint KFC, Subway. Reméltem, és úgyis lett, hogy a debreceni páros kolbász azért sztár lesz az utcákon. Elcsíptem hagyományos kis bódéra nagy betűkkel kiírva vagy direkt rá profilt építő mai gasztroszentélyben, de több kocsma kirakatára pingálva is az volt a csalogató kocsmakaja.
Kicsit a városképről: a belvárosi utcák és a fő tér különösen szépen felújítottak, színesek, barátságosak, növénnyel tarkítottak, nem ridegek. Jó rajtuk andalogni télen is. Azért földrajzilag viszonylag hamar kifut ez a színe-java belváros, és gyorsan lehet foghíjtelekkel, romosabb házhomlokzattal találkozni, de egyáltalán nem nagy mennyiségben. Az egy szintes, régi cívis házas utcáknak is kedvelője lettem és a parkos Nagyerdő városrész is igen szép. Egyelőre csak havasan láttam.
A Református nagytemplom tornyához is felmentem és onnan néztem szerteszét.
Tudom, hogy mindezzel még csak a könnyen kapható felszínt kapargattam. Sok mindent lehet még megnézni és átélni. Fel is írtam magamnak egy jól hangzó őszi éves megrendezésű kocsma-programot, aminek keretében és azon túl is folytatom a felfedezéseket. Az eddigieket pedig még továbbrészletezem írásban.
Folyt.köv.
Köszönöm a bajnok idegenvezetést és a szállást Zolinak, Palinak, Tündinek, Ferinek és a teljes Kevert Klánnak és Janinak.
Babinak köszönöm, hogy összehozott Kevertékkel.
Nagyon köszönöm Somának, a Couchsurfingről, hogy ismeretlenül és személyes jelenléte nélkül, szinte antialkoholistaként biztosított egy teljes lakást az ügy érdekében az egyik éjjelre.
Ha extra tartalmat is olvasnátok magyarországi és európai kocsmákról és környezetükről, kedveljétek és kövessétek a Kocsmaturista Facebook oldalát!
Ha bárkinek van ötlete, hogy legközelebb melyik kocsmát ne hagyjam ki Debrecenben, mindenképp írja meg a Facebook oldalon keresztül: www.facebook.com\kocsmaturista
Arról is köszönettel fogadok tippeket, hogy szerintetek melyik város kocsmaéletét érdemes még felfedezni.
Térképen a bejárt debreceni kocsmák is:
Kapcsolódó:
HASONLÓ ÍRÁSOK: