Így kezdtem végül ténylegesen az azóta több, mint 420 kocsmát számláló kocsmatúrámat.
A túrámat Budapesten egy októberi napon kezdtem meg, 7-én. Két tételt nyugtáztam ennek a napnak a derekán. 1.: fájt a torkom. 2.: újra hiányoztam önmagamnak. Két hete jöttem meg életem első egyedüli utazásából, Nápoly környékéről, amit nagyon élveztem.
Azóta csak emberek között voltam. Otthon persze voltam egyedül a billentyűzet kattogásával és a mosógép zúgásával, de az nem ugyanaz. Felfedezőnek lenni a külvilágban, és csak a saját kíváncsiságomnak és ismeretlenek szóbeszédének az útján haladni, valami más, valami egészen újan jó. Gyorsan rá tud szokni az ízére az, aki fogékony.
Tudtam, hogy nem akkoriban fogok újra egyedül utazni. Viszont ha hiányzik az élmény, miért ne játszam ezt odahaza? Miért ne legyek vándor a saját városomban, ami tele van felfedeznivalóval, ismeretlen, félig ismert vagy félreismert zugokkal? Miért ne kössem össze a kettőt, a fájó torkot és a kalandvágyat?
Eszembe jutott a kalapkúra népi bölcsessége a déli határról, amit Beától hallottam. A betegnek letettek egy kalapot az ágy végébe, és addig itatták vele a – jobbára – pálinkát, míg kettőt nem látott a kalapból. Másnap egészségesen ébredt. Végülis kalap volt nálam, mint szinte mindig. A kis mennyiségű pálinka gyorsan tünetmentesítő hatását már ismertem és egy éve alkalmaztam is minden megfázásra. Jó hír, hogy a módszer kipróbáltan nem okoz betegségnek álcázott pálinkafüggőséget. Harmadszor voltam csak egy napos beteg az épp kifutó évben.
A hetedik kerület vadregényesebb részén jártam ekkor, a Nagykörúton kívül. A belső rész, a bulinegyed ekkor már rég úgy nézett ki az eklektikus összképével, a bohém piaci hippi fesztiválostól, a francia sanzon klippeig tartó hangulataival, mint kotárs vizionisták deliriumának egyvelege.
A körúton kívüli terület pedig az úgy maradt világ, mint egy hibernált, jól belekapkodó, de nem túlszaladt kezdő kapitalizmus. Mintha az első szárnycsapások itt az utolsók is maradtak volna, jó pár sarkon, utcarészletben.
Jóindulatú művészfilmesen magyaros képkockákat lehet elcsípni errefelé, amelyek sokkal beszédesebbek arról, hogy mi minden folyik itt Budapesten, mint a körúton belüli – ugyan nagyon is szimpatikus – nemzetközi kirakatvilág.
Itt választottam hát ki az első kocsmát a kiindulópontomhoz legközelebbi sarkon, a Magyar Színház súlyos épülete mellett megbúvó Halászt.
Nem tudtam még, hogy mekkora sort kezdek meg ezzel, és kikértem az első kis pálinkámat.