A Maxi bar–tól vett búcsú után egy nappal újra Magyarországon voltam. Hévízen át utaztam volna Zalaegerszegre busszal, de lekéstem a csatlakozást. Egy órát nyertem itt. Körülnéztem hát, hogy fejlődött a Budapest után a második legtöbb kereskedelmi vendégéjszakát számláló magyar város.
Takaros lett, a szó modern értelmében, jól is, rosszul is. Az első szuper-termálturistás kávézó teraszán viszont az odasütő napsugarak ellenére sem volt önazonosságom kávézni. Amennyire szerettem elterjedésük hajnalán a mű-rattan székéket, pont annyira lettek a fantáziátlanságról árulkodó jelekké a későbbi túlhasználtságukkal. (Bár ki tudja, lehet, hogy ők alkalmazták elsőként.)
Csak kicsit kellett kitartanom, mert pár sarkon túl megakadt a szemem egy hátsóbb utcás kis borozón, Borpatika névvel. Egy nagyot köszönős német pár ült a teraszán. Odabenn szuper hangulat uralkodott: délelőtti beszélgetés pultos és az őt Jézus és tanítványai koreográfiában körülvevő vendégei között. A hely viszonylagos fiatalkorát lebuktató, gyanúsan új üzletsor ellenére egy hagyományos, sok évtizedet magáénak számoló borozó utánérzését sikerült itt megteremteni. Különösen ügyes, cinkosan kacsintós megoldás, ahogy a modern mennyezetvilágítást játékosan elbújtatták vidékies ál-mennyezettartógerendák mögé.
2014-ben egy szívélyes vendéglátó pár vette át a helyet, akik közül a férfivel, Gáborral találkoztam. A berendezés mozgatható tárgyait (“minden, ami nem fa”) kicserélték, többségében magyarosra. Számtalan jóságon lehet elidőzni: lopótökök, butykosok, tarisznyák, és feltételezhetően korábbról itt maradt – mivel fa – hordók és hordókból készített díszletek, bútorok.
Egy jó alapanyagot még jobbá tuningoltak. Az előző üzemeltető, a vendégek körében még mindig legendás, katonai fegyelmet tartó, szerethetően morcos Szaniszló idején állítólag katona- és egyéb tisztsapkák pepitázták még a fal fehérjét. A vendégek szerint Gábor teljesen más stílust képvisel, mint Szaniszló, de hiába befogadhatóbbat, szerencsére semmiképp sem negédeset, életlent, sőt nagyon is humorosat, a megfelelő szintig még jólesően provokatívat is. Így is van mindenkihez pár jó szava. Akihez csak egy szava van a nyelvén (sok a külföldi vendég), az az egy szó biztosan jó. Viszont folyékonyan beszéli a németet és ügyesen különbözteti meg a szláv nyelveket.
A kávém után kikértem a fröccsömet, könyékbeli olaszrizlingből és szóba elegyedtünk a vendégekkel és Gáborral. Ő elkezdett zsíros kenyeret kenni, díszíteni, majd aprítani. Az eredmény ez lett:
Igazán házias, lilahagymával, zöldhagymával és őrölt piros paprikával. Rájöttem, hogy nekem készül. Mondtam, hogy ácsi, én csak egy fröccsöt iszok és már megyek is, nem érdemlem meg ezt a vidéki gourmet-t. Azt válaszolta, hogy aki az ő kocsmájában akár egyet is iszik, annak megjár ez.
Ekkor gondoltam arra, hogy nem kell Horvátországba menni a híres horvát vendégszeretetért. Megtalálható ez magyar formában is. Megkaptam a második löketet, hogy kocsmatúra blogot írjak egyszer. 327. állomásként tértem vissza tudatosan, 10 hónappal később. Az élmény változatlanul jó volt, csak kiterjesztve, mert ekkor már szándékosan két és fél órát töltöttem itt.
Az elmúlt 7 évben minden januárban, vagy februárban Hévízen voltam 2 hetet a Szent András Fürdő kórházban, így természetesen jól ismerem a Borpatikát is. Igen, Szaniszló idejében vasutas, katonai, postás és ki tudja még milyen sapkák lógtak a világítást takaró deszkákon. Ő kimértebb volt valóban, de azért flottul mentek a dolgok. Sajnálatos halála körülményeiről tudnék mesélni. És a többi kocsmáról is. 🙂 Képeim is vannak.