Ha egyedül utazol, sosem leszel igazán egyedül. Próbáljátok ki és lássátok meg, hogy igaz! Rátalálsz a hasonlókra, és alkalmi szövetségek jönnek létre egyszerre utazókkal vagy vándorlelkű helyiekkel, megosztjátok a felfedezéseiteket, ötleteiteket, történeteteket. Az én egyik pár napos útitársamnak örökre kell búcsút mondanom most. Az ő emlékére írok.
Krisztinával Győr felé úton ismerkedtem meg, telekocsi utasként. Amikor már nagyban készültem a blogra, márciusban, Győr volt az első város, ahova tudatosan indultam kocsma-élményt gyűjteni Budapest határain kívül. Nagyon jó hangulat volt az úton, sokat beszélgettünk és még többet nevettünk, mert Józsi a sofőr szégyentelenül halmozta egymásra a viccesebbnél viccesebb kocsmasztorikat sziporkázó stílussal, miután tudomást szerzett látogatásom hátteréről. Mintha egy mozgó stand up comedy-re fizettünk volna be extra szolgáltatásként.
Józsi kitett bennünket Győrben és ment tovább. Kriszta fotózni jött, én kocsmatúrázni. Mindketten egyedül utaztunk. Ahogy kiszálltunk, mégsem maradtunk egyedül. A világ legtermészetesebb dolgaként együtt vágtunk neki felfedezni a várost, kezdve a kocsiban ajánlott “jó gyrosossal”.
Majd elkísértem a szállásáig lepakolni. Közben szembesültünk Győr egy egészen kieső városrészével.
Beszélgettünk az egyedül utazásról, igazolva egymásnak, hogy az, aki egyedül utazik természetszerűen nem lesz egyedül mégsem. Ő is volt már egyedül úton máshol és én is, de mindketten először jöttünk így magyar városba. Megcéloztuk a belvárost kávézni, utcákat, házakat, szobrokat, embereket figyelni.
Sok szempontból kísérleti utazás volt nekem, megismerni önmagamat ebben az új helyzetben, hogy milyen egy új városban lenni úgy, hogy tudom, hogy később írok is róla, és az hogy a fejemben esetleg már írok, ne menjen a jelen élményének rovására. Az egyik első szabály, amit önmagamnak szabtam az lett, hogy először éljem ki magamat a városból, szerezzek egy kerek képet, a miliőéről, fogjam fel a határait, a felosztását, a léptékét, a habitusát, a lakóit, és csak utána kezdjem a kocsmáit is kóstolgatni. Krisztina hasonlóan gondolkodott, sokat látott és keveset kattintott. Mintha előbb meg akarta volna érteni, hogy mit fényképez le később. Nem csak a nyilvánvalóra volt fogékony, nem csak a tolakodóra figyelt fel. Elragadtatták akár apró homlokzati elemek, különös feliratok, cégérek, velem együtt rajongta Győr sarokerkélyeit és elidéző mély részvéttel tekintett a Radó szigeten az akkori szóbeszéd szerint lebontásra ítélt gyönyörű Spartacus csónakházra.
Amikor eljutottunk a folyók találkozásáig, megismerkedtünk egy biciklis családdal, akik onnantól velünk tartották, András (“Bobó”), Bálint (12) és Liza (8). Nagyon jófejek, stílusosak, humorosak voltak és a helyi érdekességekről nagyon is informatívak és közlékenyek számunkra, még a legfiatalabb szereplő is, sőt ő valami elképesztően korát meghazudtoló módon volt az. Krisztával mindketten preferáltuk a helyiek idegenvezetését ilyen helyzetben és az övékét különösen imádtuk. Ők mutatták meg először Révfülöp városrészt, elvittek minket enni és amikor én már elindultam este a kocsmatúrámra, hazakísérték Krisztinát a szállásra.
Nem szakadtunk el igazán Krisztinával, megbeszéltük, hogy onnan, ahol épp kutakodunk, küldjük egymásnak a különlegességeket, jó tippeket kép formájában. Így is tettünk. Bejártuk ugyanazokat a helyeket is egyesével, és fedeztünk fel külön elemeket. A következő két napon egyszer mindig találkoztunk, együtt ebédeltünk vagy együtt reggeliztünk a Matrózban a helyiek tippjei és a felfedezéseink alapján,
együtt mentünk a Püspökvár-Toronykilátóba, és Apor Vilmos gyermekrajz kiállítást nézni is.
Örültünk egymás társaságának, így még jobban megfűszereztük ezt a pár napot. Tudtunk egymás mellett, de a saját tempónkban haladni. Egyetértettünk, hogy ez a leghasznosabb új városban, hogy akik együtt vannak, ne erőltessék egymásra a saját fókuszukat, preferenciájukat, tempójukat, ne követeljék meg ugyanazt, tudjanak elválni és újra találkozni és megosztani, amit útközben találtak. Ő kiváló útitársnak tűnt. Úgy váltunk el, hogy majd Budapesten is találkozunk. Nem tettük soha, de sosem gondoltam volna, hogy nem is tehetem már soha, hogy egyszer ilyen hamar elmúlik ennek a lehetősége örökre.
Láttam egy gyászjelentést a Facebookján egyik nap. Csak futva néztem rá, rohanásban voltam, és félreértettem. Azt hittem ő temeti a testvérét. Küldtem egy szomorú ikont, írni később akartam. Józsi, a telekocsi sofőr írt aznap este: – Mi történt vele? Láttam, hogy elhunyt – kérdezte.
– Nem ő halt meg, hanem a testvére – feleltem, aztán végigfutott a hideg a hátamon. Mi van, ha én tévedek? Én tévedtem.
Amikor visszagondoltam erre a győri útra, mindig gondoltam rá is. Gondoltam, hogy majd újra találkozunk, és azt is, hogy majd újra megyek Győrbe, de az utóbbit nem mindegy, hogy mikor. Akkor térek vissza, amikor a szódás szifon szökőkút majd nem lesz lefóliázva. A Krisztával újra találkozáshoz nem rendeltem határidőt, mintha a lehetősége végtelen lett volna. Tévedtem.
