Egy rendkívül kellemes kis kocsma kis sarkába rendezkedtem be irodistáskodni egy délutánra, még Kocsmaturista időszámításunk előtt, nagyjából 1-ben (átszámítva 2014). A XII. kerület legbelső részén történt. Nagyon bírtam az ottani légkört és beszélgetést Petivel, az üzemeltetővel. Az ilyen helyek benn is hagyják az ütött szöget a fejedben. És ha netán-tán pár év múlva kocsmatúra-blogisztikusságra adod ezt a fejet, akkor mindenképp vissza akarsz térni, de van hogy már túl későn.
A Vakmacskába eleve nem mindig volt könnyű visszatérni, a ma jellemző fordított kurta kocsmák módjára ugyanis nyárra például be-bezárt. Két körben tartottam már 12. kerületi terepszemlét, amióta elhivatottan kocsmatúrázom, de ezért vagy azért mindig sikerült lemaradni róla. Egy péntek délután, most 2016 októberében viszont pont arra vitt az ügyesbaj, és felkiáltottam magamban, hogy most aztán se nyár, se hajnal, se kifogás, megnézem, mi újság. Két kimenetelre számítottam: 1. Működik és minden rendben. Legközelebb jövök! 2. Nem működik már és nem jövök soha többé. Na, ezek helyett lett egy harmadik, amire nem számítottam: Működget még ugyan, leköszönő, csökkentett, bennfentes üzemmódban, de legkésőbb tíz nap múlva, Peti átadja az üzemeltetést másnak, és én még pont időben érkeztem búcsúzni. Most vagy soha! (476. állomás, 316. budapesti állomás) Rögtön felmerült a kérdés, hogy ő miért zár be.
Amúgy Peti már az utcán rám köszönt, gördeszkával jött, két üres kávés bögrével a kezében, valahonnét az utcából. Gyorsan felcsapta az ajtót, beinvitált , és elkezdte mesélni, hogy szerette ő ezt a helyet, most kezdte volna a negyedik őszt, és jó kezekbe is adja tovább, de ő maga Mallorcára költözik. Szólítja az új élet, és a sziget legdélkeletibb csücskén, Colonia Sant Jordi-n lehamarabb felkelő Nap. Nyugodt szívvel adja át az új örökösnek Vakmacskát, amit nem így fognak hívni ezentúl, de még keresi a pontos új identitását. Elmesélem majd, ha megtudtam.
A kinti tábla sem így fog kinézni többé. (Bár erre amúgy is új tervek voltak már.)
Kívülről teljesen új arculatot kap majd, viszont belső tér elvileg marad, amiért nagyon szorítok is, mert imádom úgy, ahogy van. Tipikus holland “barna kocsma” utánérzése van. Otthonos, pamlagos, arccal a bárpult felé fordító.
“Speakeasy bar” – ez egy stílus, mint megtudom és Peti direkt ezt választotta, mert az ő kedvelt stílusa is ez. Annak idején, az alkoholtilalom éveiben a titkos, bizalmi körös kocsmák csendes meghittségének címkéje volt. Ez a hely is azt idézte meg és éltetette tovább. Egy olyan közösségi bárra kell gondolni, ahol a vendég és a pultos szövetségben létezik egymással, ahogy a bárpult is a vendégtérrel. A Vakmacska (Blind Cat) név eredetije a “Vak tigris” (Blind Tiger) is ebből a legendakörből származik. Anno szesztilalomkor, többek között szenzációs állatbemutatónak álcázott keretben tudtak közösségi alkoholhoz jutni a vendégek.
Hallottam, hogy a Vakmacskában viszont néhányan, a régebbi idősebb törzsek közül a korábban itt működő borozó intimebb párbeszédekre berendezkedett világát enyhén sérelmesen visszasírták volna a napi kisfröccseik köré. Azért így is maradt egy szeparé, ez az elrendezés pedig elég ritka Magyarországon ahhoz, hogy az én voksomat egyértelműen mellé tegyem le. Persze az összképhez itt igenis számít a méret, csak most pont fordítva, mint ahogy a fáma szól.
A nappalok látszólag csendesek (éjjel sosem láttam) voltak itt, de olaszok módjára a kávés átmenő forgalom rendszeres volt. Jönnek, isznak, beszélgetnek, mennek. Ez a program. Az utca népe nagy fogyasztója volt Peti kávéjának. Ennek az embernek és ennek a kávénak is szerepe van abban, hogy ebben az utcában egy jó közösség alakult ki az üzlettulajdonosok között. A barista örömére összehozták együtt az ABC-st, a zöldségest, a kozmetikust és a designboltost.
Többen innét hozták az érkező vendégeiknek a kávét, ide is-oda is, hiába van saját kávégépük. Peti akár ki is vitte nekik, és sietett vissza. Teljesen új értelmezése a coffee to go-nak.
Ettől még nem kell ártatlan kávézócskának képzelni ezt a helyszínt. A polcokon töménytelen mennyiségű tömény sorakozik.
Tematikus polca volt gin-nek, rumnak, likőrnek, tequilának, stb. A jegyzett rekord 159 különböző italféle egyszerre!!! Az már nem is fért ki a polcra. Még sem volt olyan ital, amire a gazda ne lenne büszke a polcon. A különlegességek és a minőség kedvelői itt nem jöttek hiába, és Peti értett is ahhoz, amit árul. Rengeteget lehet tanulni tőle az alkoholkultúráról. Szagoltatott olyan rumokat, hogy legszívesebben örökre bezártam volna az illatát az orromba. Amúgy meg egy igazi bar-showman. Még a cukorcsipeszt is pillangókés-mutatványos módjára pörgeti-forgatja. Kár érte nekünk.
Ő viszont fényes jövőt ígér a helynek a váltással, és kezeskedik a barátjáért, akire kedvenc macskáját hagyományozta. Aranyszabályom ugyan, hogy új kocsmáros, új kocsma, de a megelőlegezett bizalmam már kész. Szerencsére nem akar távolmaradni Peti a vendéglátásról ezentúl sem. Akkor kár lenne a nagyvilágnak is! Mallorcán is már megvan a kinézett bár, amit felfuttatni kívánnak. Úgy köszöntem el, hogy remélem, ott is találkozunk majd és még azzal a formátummal, ahogy tőlem egy olasz lány Bolognában, csak spanyolosítva: Buena Mallorca, buena vida! (=jó Mallorcát, jó életet!)
